Voyager-program
From Wikipedia, the free encyclopedia
A Voyager-program keretében a NASA 1977-ben két űrszondát indított a külső bolygók megfigyelésére, a Voyager–1-et és a Voyager–2-t.[1] A két űrszonda azóta túlszárnyalta az elvárásokat, csillagközi térbe értek. Az 1977-es indítási dátumot a Jupiter, a Szaturnusz, a Neptunusz és az Uránusz állásának kihasználása miatt választották, hogy meg tudják figyelni mind a négy bolygót. A Voyager–1 indítása után született meg a döntés, hogy a második szondát az Uránusz és a Neptunusz irányába küldik.[2]
Hasonló cikkcímek és megnevezések: Voyager (egyértelműsítő lap)
2023-ban mindkét Voyager még működőképes, csillagközi térben utaznak, a belső Naprendszert elhagyva. Napjainkig hasznos információt gyűjtenek és küldenek vissza a Földre.[3]
„ | A Voyagerek sorsa, hogy – talán örökké – a Tejútrendszerben vándoroljanak | ” |
– NASA |
2023 júniusában a Voyager–1 &0000000000061185.00000061 185 kilométer per órás sebességgel halad a Naphoz képest, 23,97 milliárd kilométer távolságra van a központi égitesttől (~160 csillagászati egység).[3] A Voyager–1 az első ember által készített tárgyként lépett csillagközi térbe, 2012. augusztus 1-én.[4][5] Ettől függetlenül, és a hiedelmek ellenére, még nagyon sok időbe fog telni, hogy elhagyja a Naprendszert, a Voyager–1 nagyjából 30 ezer év múlva fog kilépni a Nap vonzásából, az Oort-felhőből és ezzel a rendszerünkből.[6]
2023 júniusában a Voyager–2 &0000000000055335.00000055 335 kilométer per órás sebességgel halad a Naphoz képest, 19,98 milliárd kilométer távolságra van a központi égitesttől (~133 CsE).[3] A Voyager–2 2019. november 5-én lépett a csillagközi térbe.[7][8][9]
A Voyagerek által összegyűjtött adatok és fényképeknek köszönhetően sok újat tudtunk meg a négy bolygóról és holdjaikról. Képeik megmutatták a Jupiter komplex felhőit, szél és viharrendszereit, illetve vulkanizmust talált az Io hold felszínén. Ezek mellett új tudást hozott a Szaturnusz gyűrűiről is.
Az Uránusz esetében a Voyager–2 tíz új holdat és egy meglepően erős mágneses mezőt. A Neptunusz melletti repülése óta tudjuk, hogy van három gyűrűje és hat további holdja, illetve mágneses mezeje is. A Voyager eddig (2023) az egyetlen űrszonda, mely meglátogatta a két jégóriást.
2018 augusztusában a NASA bejelentette, hogy a New Horizons űrszonda adatai alapján tényleg létezik a hidrogénfal a Naprendszer külső részeiben, amit először a két Voyager fedezett fel 1992-ben.[10][11]
A két űrszondát a dél-kaliforniai Jet Propulsion Laboratoryban építették fel, a NASA pénzügyi támogatásával.
A program eredeti költségvetése 865 millió dollár volt, de a Voyager csillagközi küldetés miatt ez további 30 millióval emelkedett.[12]