Nagy Vilmos (katonatiszt)
vezérezredes, honvédelmi miniszter (1942–43) és katonai szakíró (1884–1976) / From Wikipedia, the free encyclopedia
Vitéz lófő nagybaconi Nagy Vilmos (vezetékneve előfordul még Nagybaczoni Nagy,[m 1] vagy Nagybaczoni-Nagy alakban is) (Parajd, 1884. május 30. – Piliscsaba, 1976. június 21.) magyar katonatiszt, vezérezredes, honvédelmi miniszter, hadtudós, aki „ember maradt az embertelenségben” (idézet Horthy Miklóstól).
Ez a szócikk a katonatisztről szól. Hasonló címmel lásd még: Nagy Vilmos (egyértelműsítő lap). |
Nagy Vilmos | |
A tábornok bevonulása Marosvásárhelyre | |
Született | 1884. május 30. Parajd |
Elhunyt | 1976. június 21. (92 évesen) Piliscsaba |
Állampolgársága | magyar |
Nemzetisége | osztrák–magyar magyar |
Házastársa | Nagy Zelma |
Gyermekei | hat gyermek |
Szülei | Hermann Vilma (anyja) |
Foglalkozása | katonatiszt politikus |
Tisztsége | Magyarország honvédelmi minisztere (1942. szeptember 24. – 1943. június 12.) |
Iskolái | Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia (1902–1905) |
Kitüntetései | Világ Igaza díj (1965. december 14.)[1] |
Sírhelye | Pest vármegye |
A Magyar Királyság honvédelmi minisztere | |
Hivatali idő 1942. szeptember 24. – 1943. június 12. | |
Miniszterelnök | Kállay Miklós |
Előd | Bartha Károly vezérezredes |
Utód | Csatay Lajos vezérezredes |
A Magyar Királyi 1. honvéd hadsereg parancsnoka | |
Hivatali idő 1940. március 1. – 1941. február 1. | |
Helyettes | Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérőrnagy |
Kormányzó | Horthy Miklós |
Előd | tisztség létrehozva |
Utód | Schweitzer István altábornagy |
Katonai pályafutása | |
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |
Ország | Osztrák–Magyar Monarchia Tanácsköztársaság Magyar Királyság |
Fegyvernem | gyalogság |
Szolgálati ideje | 1909–1944 |
Rendfokozata | vezérezredes |
Háborúi, csatái | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy Vilmos témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Bátyjával együtt (a szegény családi háttér ellenére) komoly katonai karriert futott be. Harcolt az első világháborúban és a Vörös Hadsereg katonájaként részt vett a Magyarországi Tanácsköztársaság által folytatott hadműveletekben. 1934. május 1-jén vezérőrnaggyá léptették elő. 1942. szeptember 24-től 1943. június 12-ig honvédelmi miniszter volt a Kállay-kormányban, de a hungaristák nyomására lemondott és nyugállományba került. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944. november 16-án Szálasi Ferenc parancsára letartóztatták defetizmus és hazaárulás vádjával. Más prominens foglyokkal együtt a sopronkőhidai fegyintézetbe zárták, ahonnan a front közeledtével Bajorországba került. Ott érte a második világháború vége és így elkerülte a neki szánt halálbüntetést.
1946-ban tért haza, majd rövid ideig a tábornoki nyugdíjbizottság tagja volt. A fordulat éve (1948) után több más ludovikás katonatársához hasonlóan őt is méltatlan támadások érték. Elvették a lakását és megvonták a szolgálati nyugdíját. Ezután kétkezi munkásként egy ideig a Pilisi Parkerdőgazdaságban dolgozott. Jó ismerőse volt Petru Groza román államelnök, akivel Szászvárosban együtt érettségiztek. Ő nem felejtette el gimnáziumi iskolatársát és az 1950-es években személyesen járt közbe az akkori magyar vezetőknél, hogy adják vissza Nagy tábornok nyugellátását. 1965 decemberében a Jad Vasem Intézet – a magyarok közül az elsők között – a „világ igazának” ismerte el.[2] Idős korában is szellemi frissességben élt, sokat kertészkedett és írt. 1976-ban, kilencvenkét évesen hunyt el.