Mexikói spanyol nyelvjárás
From Wikipedia, the free encyclopedia
A mexikói spanyol nyelvjárás (español mexicano) a kasztíliai spanyol nyelvnek a Mexikói Egyesült Államok területén beszélt változata, amely egyúttal az ország – de facto – hivatalos és nemzeti nyelve. Beszélőinek száma a 2000-es mexikói népszámlálás szerint mintegy 96 millió fő volt, ami becslések alapján 2020-ra meghaladná a 111 milliót.[1] Ezzel a legtöbb spanyol ajkú által használt nyelvjárás, beszélői a spanyol nyelvű össznépesség közel egynegyedét teszik ki. A nyelvjárást általánosságban úgy lehetne jellemezni, ahogy Max L. Wagner nyelvész is jellemezte az amerikai spanyol nyelvet: „változatosság az alapvető nyelvi egységben”.[2] A mexikói spanyol viszonylag homogén nyelvjárás, de természetesen mutat kisebb-nagyobb regionális eltéréseket.
A mexikói nyelvi norma meglehetősen közel áll ahhoz az „ideális” spanyol nyelvi normához, melynek használatára valamennyi spanyol ajkú terület művelt beszélői törekednek. Ez talán annak a magas műveltségi szintnek köszönhető, amelyre – már korai időktől kezdve – Új-Spanyolország Alkirálysága (Virreinato de la Nueva España) felemelkedett, s mint ahogy a neves spanyol nyelvész, Ramón Menéndez Pidal emlékezett egyik tanulmányában:[3]
(spanyolul) «La ciudad de Méjico fue, naturalmente, guía soberana en la formación del lenguaje colonial más distinguido. Prodigio de asimilación cultural, único en la historia de las naciones coloniales, ostentó muy pronto un nivel de vida espiritual y material comparable al de las mayores ciudades de la metrópoli. Conquistada en 1521, a los ocho años tenía sede catedral; en 1535 comienza a ser corte de virreyes; se hace cabeza de arzobispado en 1547; en 1530 empieza a tener imprenta, la primera del Nuevo Mundo; inaugura su universidad en 1553, y el ambiente literario a que ella sirve de centro atraía a su seno… a los más ilustres escritores sevillanos» |
(magyarul) „Mexikóváros, természetesen, uralkodó vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. A kulturális asszimiláció csodája, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítását követő nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelyévé vált; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban bevezetik a könyvnyomtatást, először az Újvilágban; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez. ” |
– R. Menéndez Pidal |