Portugál gyarmati háború
From Wikipedia, the free encyclopedia
A portugál gyarmati háború (portugálul: Guerra Colonial), vagy másik portugál nevén a tengerentúli háború (Guerra do Ultramar), illetve a korábbi Portugál Birodalomban mint függetlenségi háború (Guerra de Libertação), katonai konfliktussorozat volt a portugál haderő és a kialakuló nemzetiségi mozgalmak között a birodalom afrikai gyarmatain 1961 és 1975 között. Az 1974-es portugál rezsim katonai puccsal való megdöntése után megváltoztatták a kormányzat politikáját, mely a konfliktus befejezését helyezte előtérbe. A háború döntő része politikai–etnikai ideológiai síkon mozgott, és a hidegháború egyik jelentős fegyveres konfliktusa lett a portugálul beszélő afrikai régiók, a velük határos országok és Portugália között. Mint a többi nyugat-európai gyarmatosító nemzet – brit, francia, holland, spanyol, olasz – a portugálok „Új államát” (Estado Novo) sem tudta a rezsim fegyveres harcok nélkül feladni és békés úton átadni a helyieknek. Ezeket a területeket Portugáliában a províncias ultramarinas (azaz a tengerentúli tartományok) néven nevezték 1951-től az 1960-as évekig. A 60-as években több fegyveres függetlenségi mozgalom alakult ki ezeken a területeken, Angolában, (portugál) Mozambikban és Portugál Guineában (1951–1975 között Bissau-Guinea neve).[1]
portugál gyarmati háború | |
portugál fennhatóságú afrikai gyarmatok függetlenségi harcai | |
Dátum | 1961–1975 |
Helyszín | Közép- és Dél-Afrika: Zöld-foki Köztársaság, Angola, Mozambik, Bissau-Guinea |
Casus belli | nép demokratizálódási igény az autoriter európai portugál központosító politika fenntartása ellen |
Terület- változások | Portugália elveszíti afrikai gyarmatait |
A Wikimédia Commons tartalmaz Portugál gyarmati háború témájú médiaállományokat. |
A háború alatt számos háborús bűncselekményt követtek el mindkét oldalon. A második világháború utáni dekolonizáció és több afrikai állam függetlenné válása eredményezett több olyan konfliktust mint például a portugál fennhatóságú Goa megszállása az indiai fegyveres erők részéről, illetve portugál kalózok Santa Maria-i túszejtése, valamint az amerikai Afroamerikai Polgárjogi Mozgalmak fejlődése, amelyek kiteljesedése termékeny táptalaja lett a portugál tartományok afrikai lakosai között kialakuló függetlenedési ideológiáknak. A felkelők anyagi és fegyverzetbeli támogatását rendszerint a szocialista blokk érdekelt országai látták el. Ahogy akkoriban nevezték, ez volt a „változás szele”.[2] Mindezekhez az anyaországban végbemenő politikai változások is hozzájárultak, mint például az 1932 óta uralkodó António de Oliveira Salazar 1968-as lemondása.
A háború idején a portugál gyarmati politikát növekvő nemzetközi nézeteltérés övezte. Fegyverembargók, több más büntetőszankció sújtotta a nemzetközi közösség által az anyaországot. A portugál társadalomnak a háború 1973-tól egyre népszerűtlenebbé vált, hiszen mind időintervallumában, mind pénzügyi értelemben jelentősen terhelte az országot, az ENSZ-beli kapcsolataik is egyre romlottak, az Új állam rezsimjének megítélése, a nem demokratikus status quo fenntartása is diplomáciai gondokat okozott. Az Angolában az MPLA, az UNITA és az FNLA által, Portugál Guineában a PAIGC és Mozambikban a FRELIMO által egyesített gerillaháborút végül tizenhárom év után siker koronázta, hiszen az alacsony intenzitással folyó konfliktusok, mint a gerilla-hadviselés egyik alapeleme, a portugál haderőt katonai puccsra kényszerítette 1974. április 25-én Lisszabonban.[3][4]
A Portugál Fegyveres Erők által vezetett ún. Fegyveres Erők Mozgalma (Movimento das Forças Armadas, MFA)[5] ellenzéki csoport (junta) április 25-én[5] megbuktatta a lisszaboni kormányzatot, mely a Portugál Guineában zajló háború végének kilátástalansága miatt szervezett tüntetésekben csúcsosodott ki. A tüntetések az új katonai törvény kihirdetése és egy évvel későbbi életbe léptetése miatt indult el (Decretos-Leis n.os 353, de 13 de Julho de 1973, e 409, de 20 de Agosto), ami által azok a „katonatisztek” (tiszthelyettesek), akik egy egyszerű alapkiképzésben részesülve a tengerentúli területek védelmi hadjárataiban kerültek bevetésre azonos rangra lettek volna emelve a portugál hadiakadémián végzettekkel.[6][6][7][8][9] A puccs után az új portugál kormány egy éven belül visszahívta az összes tengerentúli katonai alakulatát és hozzájárult a politikai és katonai hatalomgyakorlás gyors átadásához az afrikai nemzeti gerilláknak. Továbbá hosszú idő óta először jelentek meg cenzúrázatlan újságok Portugáliában, több emigrált ellenzéki értelmiségi is visszatért.
A lisszaboni 1974. április végi szegfűs forradalom meggyorsította a portugál állampolgárok tízezreinek,[10] továbbá más európai országok zsoldoskatonáinak, katonai tanácsadóinak, eltérő politikai nézetű és kevert származású afrikaiak népvándorlását is Portugáliába, melyek a függetlenné váló afrikai területekről származtak el, vagy lettek elüldözve. 1974 májusától az 1970-es évek végéig több mint egymillió civil hagyta el a korábbi portugál gyarmatokat és kezdte újra életét Portugáliában, Dél-Afrikában, Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és Brazíliában.[11][12][13] Ez a migráció az egyike lett a legnagyobb békés emberi népvándorlásoknak az emberiség ismert történelmében.[14] Utánuk az afrikai polgárháborúk által letarolt országok maradtak: Angola és Mozambik gazdaságát visszavetette több évtizedre, lakosságuktól pedig több millió életet követelt és menekültek százezreit hagyta hátra.[15] A korábbi gyarmatoknak több súlyos problémával kellett szembenézniük: gazdasági és társadalmi recessziók sorozata, a tekintélyelvűség, a demokrácia és más alapvető politikai és polgárjogi hiánnyal, politikai korrupcióval, szegénységgel, gazdasági egyenlőtlenséggel és hibás, rendre elbukó központosítási tervezéssel, melyek együttesen erodálták a belső függetlenségi mozgalmakat, feszültségeket keltve.[16][17][18] A szociális rend és a gazdasági fejlődés portugál uralom alatti szintje – beleértve a gyarmati háború idejét (1961–1974) is – a függetlenné vált területek egyik ismét elérendő fejlesztési céljává vált.[19]
Portugália volt az első európai hatalom, mely gyarmatokat hozott létre Afrikában, miután 1415-ben elfoglalta Ceutát és ő lett az utolsók egyike, melyek elhagyták azokat. A korábbi portugál területek független államokká váltak. Angolában Agostinho Neto, Mozambikban Samora Machel, Bissau-Guineában Luís Cabral, São Tomé és Príncipeben Manuel Pinto da Costa és a Zöld-foki Köztársaságban pedig Aristides Pereira lett az államfő. Ezt követően a legtöbb országban polgárháború robbant ki, melyek az 1990-es évek közepéig, végéig elhúzódva tovább rombolták a gyarmatosítás ideje alatt kiépített infrastruktúrákat és a helyi lakosságot.