Az általános érzéstelenítés története
From Wikipedia, the free encyclopedia
Az általános érzéstelenítés vagy más néven az anesztézia története egyidős az emberiséggel, hiszen már az őskorban is használtak gyógynövényeket azért, hogy a megbetegedett ember érzéketlen legyen és könnyebben elviselje a fájdalmat. Az írott történelem során számos feljegyzés tanúskodik az általános érzéstelenítés állapotát előidézni kívánó kísérletekről, a sumerektől, babilóniaiaktól és asszíroktól kezdve az ókori Egyiptomon és görögökön, az Indus-völgyi civilizáción és az ősi Kínán át. Az európai középkorban, amely egybeesett az iszlám világ aranykorával, a tudósok nagy eredményeket értek el az iszlám tudomány és az orvostudomány területén, míg az európai tudósok részben az iszlám eredményekre, részben saját kutatásaikra alapozva szintén jelentős előrelépéseket tettek az orvoslásban.
Az európai reneszánsz idején számottevő eredmények születtek az emberi anatómia és a műtéti technikák területén, amelyek ellenére az élő embereken végzett sebészeti beavatkozás – a műtét – még mindig kockázatosnak számított és csak a legvégső esetben folyamodtak hozzá. Ennek jórészt az volt az oka, hogy a műtéttel elkerülhetetlenül együtt járó fájdalom miatt a betegek inkább a halált vagy a gyógyítás más módját választották, mintsem hogy alávessék magukat a műtétnek. A tudományos körökben nagy vita zajlott arról, hogy ki érdemli meg az elismerést az általános érzéstelenítés felfedezéséért, viszont mára általános egyetértés alakult ki azon a téren, hogy a 18. század végén és a 19. század elején elért tudományos eredmények járultak hozzá a modern érzéstelenítési eljárások kifejlesztéséhez és fokozatos bevezetéséhez.
A 19. század vége felé két jelentős ugrás történt az orvostudomány terén, amelyek együtt lehetővé tették a mai értelemben vett műtétek megjelenését. Az első a kórokozók szerepének felismerése volt a fertőzések terjesztésében, amely igen gyorsan vezetett a fertőtlenítési eljárások kifejlesztéséhez és bevezetéséhez (amelynek egyik úttörője a magyar Semmelweis Ignác volt, de az antiszeptikus eljárások jelentőségét és bevezetését csak Joseph Lister angol sebész meggyőző munkája nyomán fogadta el a korabeli orvostársadalom 1877-től kezdődően. A beteg szervezetében már jelenlévő kórokozók elleni harc (antiszepszis) helyét hamarosan felváltották azok a módszerek, amelyek a kórokozót a betegtől távol kívánták tartani (aszepszis), ami magával hozta a műtéti halandóság és halálozási arány jelentős csökkenését az ezt megelőző korokhoz viszonyítva. A fiziológia és a gyógyszerészet terén bekövetkező jelentős haladás pedig a fájdalomcsillapításban és az általános érzéstelenítés során használható szerek kifejlesztéséhez vezettek.
A 20. század során az általános érzéstelenítés biztonságát és hatékonyságát nagymértékben javították a légcsőn keresztüli intubálás és más, a légutak szabad tartását biztosító technikák kifejlődése. Jelentős előrelépés történt a páciensek életjeleinek műtét alatti monitorozását lehetővé tévő berendezések terén, illetve az általános érzéstelenítés állapotát kiváltó újabb gyógyszereket fejlesztettek ki, a korábbiakhoz képest jóval kedvezőbb farmakokinetikus és farmakodinamikus jellemzőkkel. Nem utolsósorban speciális képzési programokat indultak az anesztéziát végrehajtó szakorvosok, az aneszteziológusok és az érzéstelenítés folyamatában segítő nővérek képzésére.